Weekly Inspiration

Egy picit nehéz most motiváló gondolatokat és szép sorokat hozzácsatolnom ehhez a bejegyzéshez. Vasárnap reggel kiválogattam a képeket, leültem és az őszi fényekről kezdtem el írni, de nem tetszett. Kitöröltem. Megírtam újra, majd ismét kitöröltem és már kedd volt. 
Nehéz úgy írni a szépségről, nyugalomról, valami felemelő-inspiráló gondolatot átadni, miközben az ember saját maga már hetek óta nincs épp topon lelkileg. Ha saját magamat nem tudom felvidítani, akkor hogy tudnék másokat? Nem akarok olyan álszent lenni, hogy az ősz csodáiról írok, miközben én magam alig vagy egyáltalán nem tudom észrevenni és értékelni ezeket. 
Az utóbbi három hétben úgy éltem, úgy dolgoztam, hogy egy rész hiányzik belőlem. Egy fájó luk maradt bennem, egyfajta üresség. Nevezhetjük veszteségnek is. Nagyon nehéz erről beszélnem, főleg mert biztos vagyok benne, hogy nem mindenki tudja megérteni. Nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen beszél a magánéletéről, a problémáiról, főleg nem a gyászáról. 
Próbálom kizárni ezeket a negatív dolgokat a blogolásból és egyfajta terápiának, menekülésnek használni ezt az oldalt, hogy egy kis időre elfelejthessem a dolgaimat. Tegnap valaki azzal vádolt, hogy a blog ellaposodott, nincsenek új ötleteim. Nem fogok mentegetőzni és személy szerint én nem érzem ezt, mert nagyon sok ötletem van. 
Amit érzek, hogy most kicsit nehezebb. Nehéz írni, nehéz bujkálni az emlékek elől, nehéz mosolyogni. 
Nem akarom sajnáltatni magam, nem akarok kifogásokat keresni. De azt hiszem egy kis magyarázatot muszáj adnom a dolgokra. A munkámat nagyon szeretem, sokat, keményen és lelkesen dolgozom, néha egy picit stresszesebb időszakok is vannak, amikor nincs mindig időm-erőm leülni is 1-2-3 órát képeket szerkeszteni és posztokat írni, esetleg fotózni is a blogra. Ezt szerintem mindenki ismeri, aki blogot ír. 
Tavasz óta egy elég komoly egészségügyi problémával küzdök, amiről eleinte nem akartam beszélni, mert olyan apróságnak tűnt, hogy reménykedtem benne, hamar magam mögött tudhatom. Egy műtét után sem aztán a második után, aztán augusztusban kiderült, hogy újabb műtétre lesz szükség. Egészen pontosan ma délután. Igen, nem komoly dolog, de akkor is megviseli az embert, ha heteken át varrattal az arcában kell dolgoznia, emberek közé mennie és félnie kell attól, hogy vajon mennyire marad nyoma a beavatkozásnak. Plusz szerintem mindenkit megviselné az, ha az arcát vagdosnák össze. Egyszer. Aztán kétszer. Aztán harmadszorra is. 
Munkahelyi stressz, egészségügyi gondok... Mi jöhet még? - Gondoltam. Mert persze a baj általában csoportosan érkezik. Így is lett. Sajnos kiderült hogy a nagymamám beteg, így őt is meg kell majd operálni. Ami az ő korában nagyon kockázatos. A legjobbakban bízunk, de a felépülése hosszú ideig fog tartani, így lelkileg próbáljuk megerősíteni magunkat a következő hetekre. 
Most pedig már húsz perce bámulom a billentyűzetet és próbálok rájönni, kitalálni, hogy hogyan írjam ezt le. 
Tavasz óta sajnos tudtuk, hogy a mamám kutyusa nagyon beteg és hamarosan el kell tőle búcsúznunk. Nagyon-nagyon nehéz volt elengedni őt. Akkor kapta, amikor a nagypapám meghalt és azóta vele volt. Több mint 15 éven át. Az orvos jól tippelt, hiszen azt mondta, hogy valószínűleg őszre annyira leromlik majd az állapota, hogy nem lesz képes enni sem. Így kitűztük az időpontot. A nővéremnek is volt ideje hazajönni és elbúcsúzni tőle és nekünk is maradt időnk, hogy felkészüljünk az elválásra. 
De ha őszinte akarok lenni, utólag azt kell, hogy mondjam a fájdalmon ez sem segít. Egy héttel a kitűzött időpont előtt épp a rövidke szabadságomat töltöttem a párommal, amikor vasárnap reggel az anyukám felhívott, hogy menjek haza, mert Dexterrel valami nem stimmel. Nem feküdt le aludni, reggel nem evett, nem tudja megitatni. 
Amikor az embernek van egy közel 17 éves kutyusa, akkor egy idő után kénytelen úgy élni a mindennapjait, hogy sohasem tudhatja mikor jön el a búcsú ideje. Még akkor is, ha a kutyus, boldog, egészséges, persze egy kicsit már rozoga, süket és rosszul is lát. 
Egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam eljött az idő. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert egyrészt senkit sem szeretnék elszomorítani, másrészt nem vagyok rá képes még, hogy mindezt leírjam. 
Dexter a karjaim között aludt el, szépen, csendesen. 
Nem fogok nektek hazudni. Az elvesztése összetörte a szívemet és az sem segített, hogy egy héttel később ugyanezt át kellett élnem Félixel is. Nem várok el sajnálatot, nem mentegetőzésként írtam le. 
De az emberek néha hajlamosak azt hinni, hogy a blog mögött, a hangulatos Instagram fotók mögött tökéletes élet rejtőzik. Főleg, ha valaki (mint én) nehezen enged betekintést a magánéletébe. Pedig nem. 
Szeretném azt hinni, hogy a dolgok rendbe jönnek és hamarosan nem fog ennyire fájni. Tényleg szeretném, ha így lenne. A blogot nem hagyom abba, eszem ágában sincs. Képes vagyok addig hajlítani magam amíg ketté nem török és ha így lesz, akkor majd újra összerakom magam. Máskor is megtettem már, ha szükséges, most már rutinból menni fog.


Szeretnék egy ilyen kockás plédet. :)


Monet rajongóként, imádom a víztükörben tükröződő természetet.


Füstös szem egy kis extrával. :)


Nagyon dög!


Mesések. (Ami, te is tudnál válogatni, ugye? :P)


Nagyon jól mutat együtt ez a felső és a nyaklánc.


Sajnálom, hogy nálunk olyan kevés őszi Yankee Candle illat kapható. -.-


Hamarosan...


Ha szombat (és nem esik) akkor nálunk este mindig tábortűz van. :)


Csini! ^^


Rukkola vérnaranccsal és fetával, az egyik kedvenc salátám. :)


Csodaszép ez a karkötő. :)


Tökéletes paletta őszi bulisminkekhez.


Milyen jól mutat a csíkos szoknya a leopárdos táskával és a pink cipővel. :) Extravagáns, de mégis elegáns.


Csodás ez a házikó.


Mesés!


Pumpkin Spice Macaront valaki? :)


Az a tapéta... *.*


Vagány ez a szett.


Ehhez a rúzshoz nem vagyok elég merész, de a szemsmink csodás. Na és a szemöldöke is gyönyörű. :)


Gyönyörű ez a szoba. :)


Kell nekem egy ilyen pulcsi! :P


A két kedvenc szereplőm Lydia mellett. :D


Igazi őszies, takaróba burkolózós, teázós, olvasgatós nappali. :)


Ez a ruha! *.*


Lehet, hogy említettem de mindig is szerettem volna egy sólymot vagy egy baglyot. Olyan gyönyörűek! :) 

Szép hetet lányok! :) 

Fotók: Tumblr/Weheartit/Pinterest

Melyik a kedvenc fotótok? :)

Megjegyzések

  1. Szia!
    Az a helyzet, hogy pontosan értelek. Tudom min mész keresztül, mert megyek én is ugyan azon... a blogomon egyetlen bejegyzés van ami "arról" szól, és nem is nagyon tudom hogy lehet jól írni róla. Nem lehet. De azt tudom mondani neked, hogy az üresség ott marad, de megtanulsz vele élni, vele írni, vele örülni. Mert kell, mert muszály... mert nincs értelme másképpen és mert az életben midnig vannak és lesznek szomorú és nehéz dolgok, de Hála Istennek mindig ott lesznek a boldog, a vidám és az erőt adó dolgok. Nagyon nagyon sok kitartást és hitet kívánok neked és a családodnak. Minden rendben lesz, ha hiszel benne, és ha megérted, hogy vannak dolgok az életben aminek mi magunk nem látjuk az értelmét, de van aki igen... és ő jobban tudja. Mert jobban kell tudni. Erőt és szeretetet kívánok Nektek! Sokat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Tényleg, nagyon sokat jelent, hogy írtál. El sem tudom mondani mennyire. Tudom, hogy az idő az idő majd segít, ha nem is teljesen, de könnyebb lesz. Nehéz az ürességgel írni, az ürességről írni meg még nehezebb. De ahogy Te is említetted, az ember megtanul vele együtt élni, mert nincs más választása.

      Törlés
    2. :) És ezt most többet jelent egy smileynál.

      Törlés
  2. Egy szeretett lény elvesztése miatt érzett fájdalom több, mint egyszerű üresség, kegyetlenebb, minthogy hirtelen elviselni tudjuk. Rosszabb, mint a testi fájdalom, vagy egy sérülés, fizikai sebzés kínja, mert hullámokban tör ránk, és nem csitul egyenletesen, olykor mintha egyetlen csomóba, görcsbe rándulna össze a lélek...tudom, milyen ez, és túl a negyvenen én sem tudom még, hogyan lehet egy ilyen helyzetből felállni és mosolyogva továbbmenni.
    Én két hete temettem el a macskámat, akivel több, mint húsz éve osztottuk meg az életünket, és még most is, ha lehunyom a szemem, ott látom magam, ahogy szorosan ölelem magamhoz a betegségtől megkínzott kis testét, mielőtt a gödörbe teszem, és a bennem élő ötéves gyerek bután kérdezgeti a felnőtteket: "hová ment? hol van most?" És nincsenek válaszok, nincs vigasz.
    Ahogyan öregszem, egyre több heget viselek a szívem mélyén.
    Én most gondolatban átölellek téged, és egy jót bőgnék a válladon.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. és még annyit, hogy szerintem jól tetted, hogy nem az őszi verőfényes maszlagról kezdtél el rizsázni, hanem helyette inkább megosztottál egy darabkát magadból, ami a valóság. Ezek az őszinte bejegyzések kincsek az internet zűrzavarában, tisztellek érte!

      Törlés
    2. Köszönöm! Nagyon sokat jelent, hogy írtál. Szerintem amíg valaki nem szeret teljes szívéből egy kisállatot, addig a szíve egy részét nem is használja igazán. Ez egy egészen másfajta szeretet.
      Nagyon sajnálom a veszteségedet. Ennyi együtt töltött idő után az ember tényleg nem tudja mihez kezdjen magával és nem lehet egyik napról a másikra tovább lépni.
      A sírás néha tényleg segít. Néha, amikor hallom, hogy a másik kutyusom odakint sírdogál, kimegyek és megölelem, együtt sírunk. Neki is nagyon hiányzik és azt hiszem ő az egyetlen akivel igazán osztozom ezen a veszteségen.

      Törlés
  3. Kitartást kívánok Anna! Nagyon szerencsések vagytok, hogy ilyen sokáig veletek voltak a kutyusok. Nekünk áprilisban kellett elaltani a 9 éves kutyusunkat, mert baleste volt és később kiderült, hogy daganatos is :( Hiába telt el 5 hónap, még mindig hiányzik és sokat gondolunk rá, mindig megemlegetjük Anyával, hogy ezt meg ezt de szerette a Killer. Mamádnak is kitartást kívánok, nektek pedig sok erőt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Réka! Szerintem ez a hiány igazából sosem múlik el, csak talán a fájdalom enyhül kicsit és megtanulunk inkább a szépre emlékezni.

      Törlés
  4. Sok-sok erőt kívánok én is!
    Nem állítom, hogy tudom mit érzel, hisz egy szeretett lény (pláne kettő) elvesztése is más-más fájdalom mindenkinek. Emlékszem, mennyire fájt nekem, amikor el kellett altatni a kutyusunkat, mert bár nem volt még olyan nagyon öreg, de az ízületei miatt már nem tudott járni és az injekciók sem segítettek már rajta. Ő mindig is ott lesz velünk, a mai napig emlegetjük a nevét, hogy milyen volt amikor kicsi volt vagy ezt vagy azt tett. Ő már az életünk része akkor is, ha fizikai valójában már sajnos nem lehet velünk (és abba is hagyom, mert mindjárt kezdek pityeregni...)
    Megértem, hogy nem akarsz ilyenekről a blogon írni, nem vagyunk egyformák, én sem tudok a nyilvánosság felé így megnyílni, amikor egészségügyi vagy családi problémákkal küzdöttem, nem írtam le. Inkább nem írtam semmit, mert vidám dolgokról pedig nem tudtam. Ám ha mégis jól esik írni róla, akár csak részletekben is, hát tedd meg bátran!
    Neked és a nagymamádnak jobbulást kívánok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm PAncsi! Sokat jelent, hogy írtál. Ezeket a dolgokat tényleg csak az tudja megérteni, aki szeretett már kisállatot. Én nagyon örülök, hogy Dexter sosem volt beteg, mert azt nem bírtam volna elviselni, ha fájdalmai vannak.
      Én is szeretek ezekre a dolgokra emlékezni, főleg mert mondhatni együtt nőttünk fel. :) Nehéz személyes dolgokról írni, de úgy éreztem ez most szükséges és picit könnyebb is lett.

      Törlés
  5. Kedves Anna!
    Köszönjük az őszinteséged, engem személy szerint nagyon megsirattál! Nagyon sajnálom a kutyusaid, átérzem a helyzeted. Nekem pontosan egy évvel ezelőtt mérgezték meg a 9 éves pincsimet, akit még szeretett nagypapámtól kaptam, aki sajnos azóta már nem él. Nem tudom elmondani, hogy ez mekkora fájdalmat okozott mind nekem, mind pedig a családomnak. Mi másfél hónapig bírtuk kutyus nélkül, egyszerűen nem tudtunk nélküle élni. Ettől függetlenül még mindig nagyon hiányzik, nagyon sokszor gondolunk rá, rengeteget beszélünk róla. Rengeteg erőt, kitartást kívánok Neked és a családodnak! Sokat gondolok Rád és nagymamádra is, aki bízom benne, minél hamarabb meggyógyul!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Nagyon kedves vagy! Nekem is mérgezték már meg kutyusomat, így tudom milyen fájdalmas. Az a tehetetlen düh, amit ilyenkor az ember érez. :(
      Én sajnos még nem állok kész egy másik kutyusra és nem is hiszem, hogy egyhamar így lesz. Most Baby-vel akarok foglalkozni, mert ő is már 12 éves és szerintem megérdemli, hogy most ő legyen az első helyen.
      Még egyszer köszönöm!

      Törlés
  6. Szerintem akinek volt már állata, az mind tudja, hogy milyen ez...Ti még "szerencsések" is voltatok, hogy békében távozott, gondoljatok erre - sajnos az én kutyusom nagyon sokat szenvedett az utolsó pár napjában (nem részletezném, nem akarok még "jobb" hangulatot hozni ide)...Valószínűleg mindkettőjük (illetve az én kutyusom) számára is így a "legjobb"...Az igazi vesztesek mindig azok, akik itt maradnak...De idővel nálad is át fog változni a most érzett fájdalom "szép emlékekké"...Először én is teljesen...hát...elvesztem, szinte szó szerint, nagyon nehéz volt eleinte, nem is igazán fogtam fel, hogy már nincs...aztán pár hónap elteltével már teljesen "alkalmazkodtam" az új helyzethez, és amikor eszembe jutott, akkor se az öreg, mindig fáradt és beteges állatka volt előttem, hanem az a vidám, fiatal, játékos és mindig barátságos kutya, amelyik az utolsó pár napjáig volt...:)
    Remélem hamarosan nálad is bekövetkezik ez a váltás, és már csak a boldog pillanatok lesznek veled...a leírás alapján egyébként is biztos vagyok benne, hogy mindkettőnek szép élete volt! :)

    A nagymamádnak sikeres, komplikációmentes műtétet és gyors felépülést kívánok! Neked pedig kitartást, és mihamarabbi gyógyulást! :)
    Továbbá rengeteg türelmet mindenkinek a családban, együtt túl lesztek rajta úgyis! Remélhetően minél hamarabb! :)

    Egyébként teljesen természetes, hogy az ember nem szívesen ír ilyenekről...nekem is görcsbe rándul minden egyes porcikám és izmom, és amim csak létezik, ha ilyen dolgokról van szó - függetlenül attól, hogy velem esett meg, vagy másokkal...annyira át tudom érezni...:/
    Ennek ellenére "örülök", hogy megosztottad velünk is!

    (Egyébként nekem ilyen lelki elengedésnél be szokott válni, hogy leírom, aztán megsemmisítem...ha nem is akarod megosztani a "világgal" a dolgot, lehet kipróbálhatnád ezt is...ott közben ki tudod engedni minden tehetetlen dühödet és szomorúságodat is, aztán elengedni őket...több ismerősömnek is bevált...hátha egy picit rajtad is könnyítene...:/)

    Még egyszer kitartást Neked és a családodnak is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Én is jobb szeretek mindkét kutyusra úgy emlékezni, hogy vidámak és fiatalok, mindkettő olyan különleges volt.
      Az írás nekem is segít, ha máshogy nem de legalább közben egy picit másra koncentrálok.

      Törlés
  7. Teljesen átérzem a helyzeted, bár én nem állatot vesztettem el, hanem egy személyt. Kitartást! :( Most már csak jobb lehet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Részvétem! :( Tavaly nyáron sajnos én is elveszítettem egy szeretett személyt és a mai napig borzasztóan fáj. De igyekszem csak a szépre, a boldog emlékekre gondolni. Ez mindenfajta gyásznál segít szerintem. Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  8. Ahogy olvastalak, nem tudtam visszatartani a könnyeim. Pontosan tudom, mit jelent üresnek lenni, ürességet érezni és nem látni a kiutat, csak reménykedni. Ha még reménykedünk, az még jó. Én eljutottam odáig, hogy reménykedni sem reménykedtem a szebb jövőben. Idén január 7-én gyökeresen megváltozott minden körülöttem, az egész életem, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni. Pár napra rá írtam egy bejegyzést, de utána április közepéig semmit nem írtam, utána is csepegtetve tértem vissza a blogra. Hónapokon keresztül semmi nem érdekelt, a munkába temetkeztem, reggel mentem, késő este jöttem haza. Állandóan sírtam, rengeteget fogytam, nem ettem, és azt hallgattam mindenki mennyire aggódik értem. Aztán sajnos beteg lettem,legyengült az immunrendszerem, közben észrevétlenül kitavaszodott, és rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, oda kell figyelnem az egészségemre. Jöttek jobb napok, és jöttek szebb napok. Végre tudtam mosolyogni, és láttam egy kis fényt az alagút végén. Már jobban vagyok, sokkal jobban, mint pár hónapja. De még mindig nem vagyok önmagam, és ennyi idő elteltével azt kell mondjam, szerintem már nem is leszek. Még mindig sokszor vannak napok, amikor elönt egy emlék és összezuhanok. Talán egyszer ez is ritkább lesz, hiszen azóta is ritkult. Nem tudom. Sajnos most fog jönni a karácsony időszaka, amitől viszont egyenesen rettegek, holott mindig is imádtam ezt az ünnepet. De idén nem. Idén először valami más lesz. Minden más lesz. És legszívesebben átaludnám az egész karácsonyi időszakot, hogy ne szembesüljek majd naponta a fájdalmammal az utcán, a plázákban, a tévében, a rádióban, az interneten...

    Viszont nagyon jól teszed, hogy nem hagyod abba a blogot, tényleg terápia, nekem ma már az. :) Teljes mértékben.
    Nagyon sok erőt kívánok, kitartást és gyógyulást is, és tudom, hogy közhely, de én már megtapasztaltam, mennyire igaz: az idő tényleg segít. Addig viszont türelem és jó pár bejegyzés. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon nehéz pozitívan gondolkodni ilyenkor. A karácsonytól én is nagyon félek.
      Szerintem van olyan fájdalom, ami képes megváltoztatni az embert örökre.
      De muszáj kitartani, erősnek lenni és küzdeni. Neked is ezt kívánom! És bízom benne, hogy a dolgok nálad is jobbra fordulnak majd! :)

      Törlés
  9. Kitartást és sok erőt kívánok! Légy erős! Átérzem valamilyen szinten a helyzeted! Én is csak azt tudom mondani,mint mindenki más: idővel könnyebb lesz! :)
    Remek képek ismét! Nem is tudnék választani kedvencet.

    VálaszTörlés
  10. Nagyon szép volt a bevezető - senkinek nem kéne számon kérni tőled ilyesmit, mindenesetre szerintem ez már rég nem a mentegetőzés szintje. Igazi, mély bánatról van szó - kéne az az empátia mindenki részéről, hogy az ilyesmit megértsék. Nekünk mindig csak hörcsögeink voltak, de a legutolsó nagyon hirtelen, váratlanul pusztult el. Azóta nem tudok újat hazahozni, és a ketrec kint rozsdásodik a kertben. És a nagyszülőkért való aggódást is át tudom érezni, a legkedvesebb nagymamám meghalt, amikor még gyerek voltam, de annyira már nem voltam kicsi, hogy ne értettem volna.
    A rúzsok pedig tényleg nagyon jók. Megfelezhetjük:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem tejesen mindegy, hogy milyen állatkáról van szó, lehet az egy aranyhal is. Ha igazán szeretjük, az elvesztése akkor is fájni fog. Nem szeretem, amikor valaki azzal jön, hogy csak egy macska, csak egy hörcsög. Ha igazán erős kötelék volt köztetek, akkor nincs "csak".
      Nekem sajnos már csak egy nagymamám él, ő a mindenem. De olyan erős, bízom benne, hogy ezen is túl leszünk.

      Törlés
  11. :( Én is veszítettem el kutyusokat, szerencsém a szerencsétlenségben, hogy az elsőnél még kicsi voltam, nem nagyon fogtam fel, mi is történt, viszont a másodiknál már sajnos nagyon is tudtam, mi történik. Még rosszabb volt, hogy már tudtam, mi történt az első dalmatámmal is, és ugyanaz történt a második, szintén dalmatámmal is - megmérgezték. :(
    A képek csodásak, mind nagyon tetszik! A házról a "Marley meg én" jutott eszembe...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyan nem értem, hogy tehet valaki ilyet? :( Egy állatot bántani a szememben ugyanolyan kegyetlenség, mint egy idős embert vagy egy kisgyereket bántani.
      Jajjj az a film, sosem bírom ki sírás nélkül, annál már csak a Kutyám Skip, a Hatchi és a Frankenweenie rosszabbak.

      Törlés
  12. Szia.
    Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak. Azt vettem észre a környezetemben, hogy egyeseknek "fura" vagy nemistudm milyen értékrendjük van. De talán az a legjobb megfogalmazás, hogy nem tanulták meg kifejezni az érzéseiket. Számtalan példát láttam arra, hogy egy házikedvencet , neadj isten egy hozzátartozót nem " értékeltek" és szapulták. Mikor meg megvolt a baj, akkor döbbentek rá és belebetegedtek. Ez súlyos tanítás. Tudok olyat is aki nem meri kimutatni az érzéseit, mert fél, hogy mások mit szólnak.
    Viszont bárhogy is legyen, szerintem egyik sem jogosítja fel a másik felet arra, hogy megsértsen gyászomban, fájdalmamban. Nem tudhatják, hogy az nekem milyen.
    Hét éves voltam mikor anya Elment. Nem vittek ki sem engem, sem öcsémet a temetésre. Azt hitték nem tudom mit jelent. Még most is sírok érte, ha nem látják.
    Volt egy családi kedvenc kutyusunk Kormi. Keverék volt, úgy fogadtuk be. Mindegyikünknek van vele története. A horgászok pl tudták, ha megy bátyám pecázni, mert a kutya kb 10 perccel előbb volt a parton, mnt ő. Öreg volt, de valószínűleg megmérgezték. Déluán elaludt a meggyfa alatt. Mai napig hiányzik.
    Meghalt apám és legidősebb bátyám is. Meg több házi kedvenc. Sosem volt ugyan az még nekem sem , de mindegyik fájt . Meg kellett tanulnom így nélkülük élnem. Még most is meg könnyezem.
    Kitartást neked és kívánom , hogy idővel könnyebb legyen.

    A vagány szett, bakancs , lakberendezős és tábortüzes kép a kedvencem.
    Azt jó, ha tudod vadászmadarat csak vadász engedéllyel lehet tartani. Akkor is még kell külön vizsga a madár miatt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyilván nem azért mondtam hogy mindig is szerettem volna egy ragadozómadarat, mert van rá reális esély, hogy beszerzek egyet. :D Pikachut is mindig szerettem volna, ahhoz milyen engedélyt kell beszerezni? :D

      Egyébként tisztában voltam vele, mivel a nagypapám, a keresztapám és anyu unokatestvérének a férje is vadászok voltak. Előfordult, hogy a papám hozott haza sérült madarakat és ápolta majd visszaengedte őket. Persze azokhoz nem szabadott hozzányúlni.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Szia Kedves Olvasó! :) Nagyon köszönöm előre is, ha megtisztelsz a véleményed-hozzászólásod leírásával. Kérlek, ha a mondandó, negatív tartalmú, azt a többi olvasó érdekében kulturált stílusban fejezd ki. De legyen pozitív vagy negatív kritika, köszönöm, hogy szántál rám néhány percet az idődből! Gyere máskor is! ;)